Mártonfi Benke Márta kecskeméti festőnő az 1990-es évek második felétől állít ki rendszeresen, főként az alföldi művészek csoportos tárlatain, de már a nyolcvanas évektől kezdődően készít tájképeket, amelyeken idealizáló módon örökíti meg a szülőföld és az alkotótáborok vidékét. „A nyolcvanas évek elején költöztem Bács-Kiskun megyébe, s akkor hallottam először Bozsó Jánosról, a kecskeméti festőről. – írta visszaemlékezéseiben Benke Márta. – Egy kiállításon találkoztam képeivel. A festmények erőteljessége és őszintesége meglepett. Ez a művész, gondoltam, nem spekulál, átadja magát a látottaknak és fest önfeledten.” Az őszinte, erőteljes és expresszív, lendületes alkotásmód Benke Márta számára is megfelelőnek bizonyult, hogy szunnyadó, ám nyilvánvalóan minden egyes kép festésekor hirtelen, ösztönösen feltörő festőiségét a leginkább kifejezésre juttassa. Már első festménye elkészítésekor is olyan intenzív hangulat lett úrrá rajta, amely benyomásait meglepően egységes képpé formálta. Ennek az ösztönös festői magatartásnak a tükröződése alapvető tulajdonsága Benke Márta művészetének, amely a szemlélőt első pillantásra megigézi. A másik fontos vonás a természethez fűződő egészen közvetlen viszony, amelynek forrása néhány alapélményben, a festőnő életére kiható sorsfordulatokban keresendő.
Benke Márta őszinte vallomása szülővárosáról, meghitt gyermekkori emlékeiről, olyan megható és megrendítő kép, amely természetszerűleg festményeinek is konstitutív elemévé vált. A gyerekkori Kunszentmárton, a játszadozások és csíntevések színtere, az Érpart, a nagymama kertje a festményeken édenkertté változik: az idealizált helyszín tulajdonképpen a gyermeki lét felhőtlenségével, gondtalan játékvilágával azonosul, annak szimbólumává nemesedik. Így változnak át az egyébként hétköznapi szürkeségükben, modernizálódó valóságukban teljesen eltérő, olykor kiábrándítóan elhanyagolt és elmaradott alföldi tájak és települések, elhagyott tanyák ideális kertekké, mezőkké, ligetekké, vadszőlővel befont, rejtélyövezte házikókká. S így tűnnek el a festményeken a tájegységeket egymástól elkülönítő sajátosságok is (a Duna-Tisza közének hol dimbes-dombos, hol sík vidékei, a Duna- és a Körös-part, Tiszazug, Bugac természeti világa, árterei, pusztái), s olvadnak egységbe a megkapóan szelíd, otthonos tájképekben.
„Aki a mai napig Kunszentmártonban él, annak mást jelent az Érpart, mint nekem. Nekem ez a hely maga az Éden, amit valamikor el kellett hagynom, de mindig visszahúzott a szívem. Gyermekként életem legboldogabb napjait, heteit töltöttem a veteményeskertekkel övezett csatornaparton. Ma, ha felállítom festőállványomat ezen a helyen, mintha elvarázsolnának. Újra éled bennem a múlt. Beljebb lépve a tájba, minden más. Itt felszabadul a lelkem, visszatér a hitem.” „Tiszaderzsen – ahova a festőnő innen még iskolásként elkerült – kerestem olyan helyeket, amelyek Kunszentre emlékeztettek.” Benke Márta képeinek festése közben ma is így tesz, bensőséges érzéseire hallgat. Arra figyel, milyen lelki rezdüléseket képes egy-egy tájmotívum kiváltani. Ezeknek a kivetülései a heves mozgásra emlékeztető, pasztózus, dús festéknyalábokban felrakott festmények, amelyek egy felizzított, megszólított alkotói lélek nyugtalanságát sugározzák, aki a festés örömével együtt fedezi fel a természet belső rendjét és saját életének harmóniáját.
„Nem tudjuk magunkat függetleníteni a természet rendjétől – emeli ki a festőnő egyik írásában. – A társadalom alkotta törvényeknél sokkal erősebbek a természetéi”. Ez a fundamentuma Benke Márta festészetének. Kialakításában minden bizonnyal nagy szerepe volt Bozsó Jánosnak, Seres Jánosnak és a művésztelepeken és alkotótáborokban megismert művészeknek és tájaknak, ahol és akiktől Benke Márta a festést a szó legszorosabb értelmében elsajátította: nem akadémikus stúdiumokkal, hanem a festőtársakkal és a tájjal való együttlét során. Ebben az elsajátításban két mozzanat keveredik. Egyfelől a táj szeretettől átitatott szemlélése, egyenesen csodálata, amit egy helyen így fejezett ki: a tájat „alaposan megfigyelem”, „lassan-lassan megismerem a formákat és a hangokat”, „gyönyörködöm a lebukó Napban”, a vidékben. Vagy más helyen: „Kecel határában csodálatos öreg eperfákra leltünk. Körös-körül a táj kihalt, holott egykor tevékeny élet folyt itt. Csak ezek az öreg eperfák maradtak meg tanúként. Gyönyörködünk bennük. Vénségük megrendítő.” Ám nemcsak a tájjal, de a helyszínt belakókkal történő azonosulás vágya is festésre ösztönzi,: „Jó lenne átélni a régi pusztai emberek sorsát.” Átélni, megtapasztalni, mégpedig a tájban, pontosabban a táj megfestésében. Mivel a művész nemcsak a külsődleges formák miatt figyeli a körülötte zsibongó világot, hanem „a mélyebben rejlő igazságokat is kutatja” – hívja fel a figyelmünket a festőnő.
Benke Márta sokszor beszél arról, hogy milyen gondosan keresi a tájban a festésre legalkalmasabb helyszínt. Ez a hosszas motívumkeresés tulajdonképpen a feltöltődés ideje: a festő előbb tekintetével behatol a tájba, ám amint kiül festeni, egyúttal azt is engedi, hogy beléhatoljon a természet, s eltöltse azzal az erővel, amely a kezét és fürkésző tekintetét egyre csak hajtja, s amelynek révén egyetlen közös kompozícióként öleli fel a látványt: mindazt a világot, mozgalmasságot, eleven életet, amely a látványban és a hozzá kötődő érzetekben és érzelmekben a festőben abban a pillanatnyi lélekállapotban csak egyesülhet. Az alkotásnak ez a végletes izgalmi állapota Benke Márta festményein is tükröződik: a lüktető, hullámzó színfoltokban, csíkokban, pásztákban, amelyeknek egybefonódó szövete alkotja a képet. Az ábrázolás, amelyben felismerhetővé válik egy-egy tájrészlet, a Tisza vagy a Körös fás-bokros partszakasza, Tiszakürt vagy Kecel vidéke, mindig ebből a fonott, hullámos festékszövetből tűnik elő. Felvillan, akár a fénysugár egy öreg tölgy levelei közül, majd alábukik, s kivehetetlenné válik, mint a lenyugvó Nap a határban. A tárgyias és a tisztán festői elemek állandó, lüktető váltakozása olyan erővel, ösztönszerűen megy végbe, mint a keletkezés és az elmúlás a természetben, amely a festéshez a tulajdonképpeni modellt szolgáltatja. Ez az ösztönösnek látszó metamorfózis, a látvány egységes megragadása adja Benke Márta festményeinek tisztaságát, őszinte, nyílt erejét: miként maga is vallja, „a festő is csak akkor hiteles, ha megéli a valóságos életet, majd innen emelkedik el a tapasztalástól az alkotás magasabb szférájába.”
Mert hisz mit is ad a festőnek a természet? Motívum- és formakincset? Nyersanyagot? Az iparosnak mindenképpen ezt jelenti. A festő azonban a természetet nem felhasználja, hanem a festményén keresztül láttatja. A festményben köszönt ránk a Világ: „micsoda titkok, micsoda ismeretlen világok örvénylésében kell megvetni a lábunk a Földön” – mereng a festőnő saját inspiráló forrásait keresve. „Én nem úgy tekintek a természetre, mint egy tőlem független dologra, én benne élek. Részem a természet és én is része vagyok.” Ez az azonosulás az, ami – egyáltalán nem meglepő módon – a legszembetűnőbb módon van jelen Benke Márta festményein, s ami már nem csupán Bozsó vagy Seres útmutatásának a lenyomata, hanem önálló művészi hitvallás. Ez ösztönzi a festőnőt újra és újra a természetbe való kivonulásra, a plein air festésre. Egyúttal azonban szellemi vezérfonalként működik, s zárt képi kompozíciókban egységesíti a látvány sokféleségét. Ebben az azonosulásban, aki leginkább újjászületik, az a festőnő. A koncentrált együttlétben ugyanis a festőnő a láthatóból önmagához érkezik el, bejárja a látás eksztatikus útját, mozgását a szemtől a tárgyon át a belső szemig. Érzékelve magán ezt az önmegvalósító, alkotó mozgást így írt Benke Márta egy helyen: a tájat, „a teret befelé kell tágítani, az élményekben egyre mélyebbre kell kerülni”. „Minél gazdagabb világot épít fel belül az ember, annál kisebb térre vágyik odakint.”
A természetbe való kivonulás élménydús eseménye a művész számára nemcsak felüdülés, egyúttal a látás elsajátításának is a lehetősége. Nem egyszerűen elvonulás a magányba, a vidékre, bár Benke Márta esetében kell ilyen indítékokkal is számolnunk. („egy-két hét eltelte után [az alkotótáborból] vissza kell térnem a városba, egy zaklatottabb, gyorsabb életformába, s fel kell öltenem szerepeim”. „megadatik néhány hét kivonulás, néhány hét boldogság”. „Bugac ilyen szempontból maga a földi paradicsom.”) Ugyanakkor a szabadban festés több a civilizációs kellemetlenségektől szabadulni igyekvő nosztalgikus, lázadó attitűdnél, több a megtisztulás utáni sóvárgásnál. „Érzem, felszínes kapcsolat lenne, ha folyton csak a szépségeket kergetném” – írta le töredelmesen.
Egy táj megértése, természeti rendjének elsajátítása a festői látás folytonos gyakorlását jelenti, ami lehetővé teszi a művészi önmegvalósítást. Ez – a festőnő számára ettől fogva már egzisztenciálissá mélyülő esemény – átírja a tájat. A búcsú, a hazatérés, az utazás motívumai (mint a kanyargó út vagy folyó, girbe-gurba utca, lenyugvó Nap), az elmúlás és a születés jelei (leveleit elhullatott fa, színes virágzó kert, dús termést ígérő határ), mint festményeinek leggyakoribb elemei, mind túlmutatnak a külsődleges tájformákon: visszatérést jelentenek a múltba, a boldog gyermekkort felidéző kunszentmártoni helyszínekre, az Érpart zártkertjeibe. A festés ugyanakkor nem pusztán időutazás. Benke Márta számára éppen ez az emlékektől átitatott és idealizált tájfelfogás könnyíti meg a táj szemlélésével végbemenő azonosulást a világgal, amely egyben a festői önfelépítés új és új lehetőségeit rejti magában.