Mártonfi Benke Márta igazi-igéző kun-hun hölgy, akinek véréből-idegeiből izzik-lehel a művészet. Tudniillik az a feszített-megfeszített intellektus, mely a maga gyötrődő gyönyörűségében igazgyöngyöket terem. Nem dagályos szókép ez, hanem a varázslatos valóság. Csak tessenek a falakra nézni!
Márta kunszentmártoni születésű: onnan-oda el- s visszaszármazott. Onnan – e tájból szívja energiáit, ha éppen máshol dolgozik is, dolgozza is fel. Az irodalomból, oktatásból, majd az oknyomozó publicisztikából (átmentve kivételes intellektusát, oknyomozó okosságát ) lett festőművész, nőtt önálló művésszé a közelmúlt nagy alföldi mesterének, Bozsó Jánosnak a keze alatt. Eredeti, összetéveszthetetlen alkotó, mégpedig nem csak úgy, mint akárki alkotó másság, hanem karakteresen kiválik-különbözik. Olyan szelíden robbanó indulatok fűtik, melyek szavatolják kompozícióinak megragadó hitelességét, egységesítő érvényét. Az alkotói attitűd, a felületképzés és az anyaghasználat teljesen ekvivalens a belső és külső világ dinamikájából, antinómiájából adódó ősélménynek. Márta hallatlan mélyről fakadó, titkolt szenvedélyt épít köznapi tájaiba, így emésztő erejű eredetivé fogalmazza át a táj-elemeket.
Ami teremtést az Isten félbe-szerbe hagyva ránk-bízott, bevégzi organizálva a művész. Ez a túlhevített már-már extatikus empátia-beleérzés hasonítja Mártonfi Benke Mártát olyan enthuziaszta megszállottakkal, mint mondjuk Van Gogh vagy Nemes Lampérth József. De Márta egyúttal nőiesen lágy, meghitten gyapjútapintású, szelíden plasztikus is, akárha Czóbel vagy Korb Erzsébet.
Márta – festményei révén – egy a természettel, Natúra Istenasszonnyal. Maga is felsőbb, emberfeletti, mindent átlátó szellemiségre tesz szert világképző képvilága által. Ez benne a boszorkányos vagy táltosi, mindenképpen „tudós asszonyi”. Nem sokat pepecsel a részletek esetlegességeivel, nem villogtatja virtuóz rajztudását vagy szöszmötölő faktúra-faxnizását: rögtön a lényegre, az Egészre, az Egek szemléletére tör. Mintha minden részletben az egész kozmoszt ízlelnénk, oly monumentális a látvány hatása. De olyan színtisztának is látszik ez a természet-teremtés, mintha a Teremtő paradicsomi műhelyébe tekintenénk. Lobognak a színek, gomolyognak a formák. S a „creatio perennis” értelmében nem csak az alkotó láttatja-létteti tovább, evolválja az evolúciót, hanem engedi (sőt sürgeti) a nézőt is, hogy forgassa-formálja-forralja érdeklődése idegizgalmaival ezt a többszörösen fél-kész világot. Ettől erős és felszabadító ez a piktúra: társ-teremtővé (con-creátorrá) avatja a jószándékú, befogadó beavatandót is.
Minden jó festő nyomán másként, gazdagabban látjuk a világot. Ettől egy fokkal boldogabbak lehetünk. Mártánál szinte süt a kép-terekből ez az ontológiai többlet. Aki Mártonfi Benke művek közt időzhet, megemelkedik angyali anyagiságában. (No most ezt meg kell magyarázni: az anyag ugyan önmagában semmi, de ilyen színforma minőségplusszal dúsítva atomenergikus őserővé diffundál. S megfoghatatlanná is, azaz látványon túli angyalisággá, éppen a kompozíció részekbe nem részletezhető, de megrészegítő Egy-ünnepélyességi révén. Egyszerűbben ezt úgy is mondhatnánk: mint a hidrogén és oxigén elegyével szemben újdonatúj-isteni minőség a H2O víz-víziója! Itt se lehet – kivált a remekműveken – szétszabdalni befestett farostmozaikokra a kép egészét: képessége az Egész bűvöletében, mágikus mámorában hat.) Szóval: Márta képei tao-tanulmányok, keretbe szabott szabadság-terek.
A művészet hádészi út, azaz pokoljárás. Még az eu-daimonikus ( azaz boldog, jó démonú) alkotó is pokoli mélységből lök fel erőtereket. Sőt, éppen attól kvalitásos művész, hogy magmamélységből, Gea-istenanya vulkánvulvájából hozza fel a híreket, eredetiséget, aranyat-gyémántot-plutóniumot-obszidiánt. Nagyon felkészültnek kell annak lennie, aki a megidézett szellemeket kordában akarja-tudja tartani. Nos, Márta ilyen démon-igéző és démon-igázó művész. Jámbor tájai mélységeiben angyali s ördögi dinamizmusok csatáznak. Nála a megindító-megragadó szépség is súlyos és sötét háttérből bukkan elő. Nem is lenne hiteles enélkül üzenete. Így nem hazudja le a világmindenséget s egyén-lelkünket egyaránt tépő-dúló bűnt és büntetésünket. Ahogy Pilinszky vallja: ha az alkotó személyes bukottsága nem épül bele a műbe, érdektelen az. Az ősbűnt, bukottságunkat lehetetlen ugyan tagadni, annál inkább lehet hímezgetni-hámozgatni. Ebből áll a história. Márta képei – similis simili gaudet – ebben a sötétség-fény-gyónásban egyeznek a Munkácsy-féle életkép-mámorral.
Kicsattanó csókja a bűbájnak rózsa-pipacs-napraforgó, s attól olyan megrendítően gyönyörűséges, mert a búcsú, gyász, elhagyatottság, kudarc örök emberi sorscsapásaiból emelkedik ki ez a gyógyító, vigasztaló harmónia és szépség. Mártonfi Benke Márta képei diagnosztizálva gyógyítják a lelket. És most nézzük meg sorra ennek a megható hatásnak elemeit…